Elena monológja és választása - ONESHOT

Emberek én SE-t érzek, ezért írtam egy oneshot-ot Elena monológját, ahol Damonnal beszél! Jó szórakozást!!!


- Damon várj! – szólt Elena a férfi után, aki lassan fordult vissza a másik felé. A vámpír valahogy érezte, hogy azzal, ha most visszafordul és engedi a lányt beszélni akkor megváltozik az egész élete. Újabb fájdalomra, újabb csalódásra számított, hogy most elveszíti azt, aki a legfontosabb neki, azt a személyt, aki megtanította Őt szeretni. Elena idegesen tűrt egy tincset a füle mögé majd közelebb lépve néhány lépést a másikhoz megállt és egy mély levegő után újra megszólalt. – Beszélnünk kell. – hangja bátortalan, félelemmel teli volt.
- Nem hiszem, hogy hallani akarom . – szólalt meg halkan a férfi és egy erőltetett mosollyal az szája szélén próbálta leplezni félelmét és zavartságát.
- Ezt most muszáj lesz. – válaszolt a lány és szégyenkezve hajtotta le a fejét. Mély sóhajok közepette bámulta a padlót percekig. Erőtgyűjtött, erőt kellett kapnia ahhoz, amit mondani akar. Döntött és Damonnak tudnia kell, hogy hogyan. Miért olyan nehéz ezt elmondani? Miért olyan nehéz, két férfi, két fivér között választani? Talán mert ha kimondja az egyik nevét, azzal a másikat összetöri és Ő bármennyire is próbált nem így érezni, mindkét fiút szerette. – Nem is tudom, hogy kezdjem.. – rázta meg zavartan mosolygó arcát és a férfira pillantott. Damon olyan mereven mégis remegve állt a másik előtt. Teste minden porcikája retteget a lány jövőbeli szavaitól és azok jelentésétől, de szemei még így is a remény apró sugarait közvetítették a hasonmás felé.
- Inkább ne Elena.. – kérlelte szinte suttogva a vámpír. Nem akarta hallani a szívén fakaróként végighasító szavakat, bár tisztában volt azzal, hogy csak így lehet vége, csak így zárhatja le életének ezen fejezetét. Igaz, Ő sosem akart erről, sosem akart Elenáról lemondani, történjék bármi is, de most eljött az idő , hogy nem tehet mást és nem maga , hanem a lány miatt.
- Damon, nézd... – egy lépéssel közelebb lépett hozzá, majd folytatta. - .... hallanod kell. -  a férfi tudomásul véve a lány szavait egy aprót bólintott és várta a pillanatot mely égő szívének lángját örökre eloltja. – Én... – kezdte kissé dadogva a hasonmás. - .... én sosem akartam ezt. Ilyen helyzetbe kerülni.. -  nevetett szánalmában. - ... hogy két fiú közül kelljen választanom. Két ilyen – mutatott bíztatóan Damonra. – kelljen döntenem. Mikor olvastam ilyet, vagy láttam hasonlót a tv-ben, filmekben, sosem értettem, hogy mi olyan nehéz ebben? Azt kell választani akit szeretsz. – monológja közben próbált nem a férfi szemébe nézni, mert nem bírta elviselni azt a kétségbeesést amit a másik árasztott magából. – De mi van akkor? – tekintete találkozott a vámpír azúrkék szempárjával, ami magába szívta és többé el nem engedte. – Mi van akkor, ha mindkettőt szereted? – mondta ki ezt a kérdést úgy mintha megigézték volna. Olyan ködös tekintettel veszett el a másik csillogó szemevilágában, hogy nem tudott határozottan és értelmesen kommunikálni. Damon arcán eddig nem látott vonalak rajzolódtak ki. Elena először nem értette, hogy mégis mi válthatta ezt ki a másikból, de visszaemlékezve utolsó mondatára rájött. Ha nem is konkrétan, de kimondta , hogy szereti Őt. Szereti Damont. Ami lássuk be, jogosan lepte meg a vámpírt. – Fogalmam sincs, hogyan kéne döntenem. – rázta meg a fejét. – Mindenki jön és tanácsokat ad, hogy mi vagy ki a jó döntés. – hangja kissé ingerülté vált. Érződött , hogy Elena feszült, ideges volt a helyzet miatt. – De Ők nem tudhatj,  senki sem tudhatja, csak én. Egyik percben elhatározom, hogy az eszemre hallgatok, a másikban pedig a szívemre akarok, de fogalmam sincs, hogy mit mond az eszem és, hogy mit súg a szívem. -  Damonra emelte tekintetét aki ugyanúgy mozdulatlanul állt tovább a hasonmás előtt. – De rájöttem, hogy nem az a fő kérdés, hogy Te vagy Stefan, hanem , hogy az akarok lenni aki vele vagyok, vagy az aki veled. – nézett a vámpírra aki egy nagyot nyelt és csak szótlanul várta a folytatást. – Tudod, Stefannal minden olyan egyszerű és tiszta, nyugodt és harmónikus. Fél éve azt hittem, hogy örökre elveszítem és azt hiszem talán el is veszítettem , és most épp, hogy visszakaptam engedjem el újra? – tette fel a költőikérdést inkább magának mint Damonnak. A férfi itt már tudta. A remény apró fényei lassan kezdtek visszahúzódni megfagyni készülő szívében. Elenának a fivére kell és ez így van rendben. Nem kérheti azt, hogy dobja el magától Stefant mikor éppen visszakapta. Ezt nem teheti meg, ennyire nem lehet önző, sem a lánnyal sem az öccsével. – De Te.. – nézett a lány bíztató mosollyal a másikra. - ...Te itt voltál. – szedte össze magát a hasonmás, nem akart szétszórtan csak csevegni. – Itt voltál mikor Ő nem. Itt voltál akkor is mikor Őt kerestem, mikor próbáltam megmenteni, mikor Őt akartam, és akkor is... -  tartott egy kis szünetett majd folytatta. - ... mikor már visszakaptam.... visszakaptuk. Sosem hagytál el, sosem mentél el. Te itt voltál. – Damon mostmár teljes zavarodottsággal állt a másik előtt. Előtt azt hitte, hogy semmi esélye sem lesz már a lánynál, de most úgy tűnik, mintha mégis, vagy megint csak fantáziadús elméje és vágyai uralkodnak el rajta? – Úgy kell most döntenem, ahogy Nekem jó. Nem akarok figyelni arra, hogy mi helyes és mi nem. Hogy hogyan kellene döntenem, mi az elfogadható választás, magam miatt akarok azzal lenni akivel, mert  szeretem és szükségem van rá. – magyarázta kissé könnyes szemmel a férfinak. Damon szemeiben is a könny apró jelei jelentek meg. Nem akart Ő sírni, nem akart gyengének mutatkozni a lány előtt, de félt, nagyon félt. Talán jobban mint eddig bármikor máskor az életében. Egy név és megváltozik az élete és egy név és talán boldog lesz örökre. – Azt válasszam aki a legjobban szeret engem? – vetette fel majd szinte rögtön folytatta. – Vagy azt akit én szeretek mindennél jobban? – a szobában csönd volt. Egyikük sem szólalt meg, mert egyikük sem tudta erre a választ. Vajon ilyenkor mi a jó döntés? Egy életen át szeretni vagy egy életen át szeretve lenni? – Végül... – szólalt meg percekkel később a lány alig hallhatóan. - ... választottam. – Damon most először mozdult meg, fejét egy pillanatra lehajtotta, mintha össze akarná szedni minden erejét a válasz előtt. Nem akarta azt, hogy mikor Elena kimondja Stefan nevét  a lány összetörve lássa Őt, hogy emiatt a hasonmás talán rosszul vagy kellemetlenül érezze magát. Érdekes, még ezekben a pillanatokban is Elenáért és a lány érzéseiért aggódott. – Azt választottam aki mindent nem miattam, hanem értem tett meg.  – Elena néhány lépéssel közelebb ment a másikhoz, alig 1 méter volt köztük mikor megállt. – Akit Én... – mutatott magára mosolyogva de még könnyes szemekkel és tovább közelített a férfihez. - .. Én szeretek... – Damon csalódott mosollyal az arcán hajtotta le a fejét , majd Elena alig hallhatóan, szinte suttogva hozzátette. - ... és aki igazán szeret engem... – Damon még mindig lehajtott fejjel várta öccse nevének betűit. - .... Téged, Damon... – mondta érthetően, határozottan mégis lágyan a vámpírnak. Ekkor Damon hirtelen felkapta a fejét és zavarodottan, értetlenül tekintett a lányra. Elena szólalt meg, csak hagyta, hogy az arcán már régóta jelenlevő mosoly kiszélesedjen és elterüljön rajta. Felszabadult, végre. Olyan nyomás és teher volt rajta, amit végre sikerült ledobni a vállairól és most szabadon és boldogan kezdhet egy ismeretlen, szenvedélyes, vad de valós és igazi életbe. Egy új szerelembe azzal aki igazán kell neki, akire szüksége van, aki nélkül nem tudja elkezdeni a napjait és aki nélkül soha többé nem akar nyugovóra térni. És ez a személy nem más, mint Damon Salvatore.