Humanity (alternatív befejezés by Sleepy)

Nagyon remélem, hogy tetszeni fog Mindenkinek! Elég régen írtam már, így kicsit tartok tőle, hogy kinek hogy fog ez tetszeni!
Bízom abban is, hogy Andie, méltónak találja az én befejezésemet is az Ő csodás írásához!

Jó olvasást!
Üdv: Sleepy

Humanity

Elena ott állt a sötétség kellős közepén. Szemeit becsukta. Úgy gondolta, hogyha nem látja, akkor ez az egész meg sem történt. Még egyszer nem történhetett meg. - Az képtelenség.- suttogta. Ám a szomorú valóság csak a képzelet illúziója. Nem bírta sokáig csukva tartani őket, mert bízott a másikban. Bízott az emberségében, hogy felülkerekedik rajta. Bárcsak ne tette volna, mert ahogy belenézett az egykor gyönyörben pompázó szemekbe, úgy egyre erősebbnek kezdte érzeni a szívét bekebelező gyötrelmet. Ami végül egy roppantással végzett vele. Klaus immáron mindent elvett Tőle. Az életét, a barátait, a volt szerelmét és most Őt is. Alig tudta felfogni, ami a szeme elé tárult, azt az ürességet, mely a másikból áradt. Újra és újból. Annyit harcolt, hogy engedjen az érzelmeknek, és erre egy pillanat alatt megölték a benne lakozó embert. Elena látta már ezt megtörténni Stefannal. Olyan volt ez, mint egy visszatérő rossz álom. Az is mérhetetlen fájdalommal és félelemmel töltötte el. Ellenben, amit most érzett, az mindkét érzelemnél sokkalta erősebb volt. A félelem nem csak testi épségének megtartására irányult, ennél többről volt szó. Féltette Őt. Féltette azt a kincset, melyet nagy nehezen megtalált magában, és melyet ő is megtalált Benne. Minden elveszett. Elena világa, egy igézésre romba dőlt. Miért történik ez vele? Mit tett Ő Klausnak, amiért ezt érdemli? Egyáltalán, kinek ártott ő életében? A válasz nagyon egyszerű volt. Az élet senkinek sem kegyelmez. Nincs tekintettel arra, hogy ki, mit érdemel. Úgy érezte, mintha egy láthatatlan kígyó próbálná meg testét körbetekeregni, majd hirtelen megfojtani. Még a legádázabb ellenségének sem kívánta ezt. De, talán volt egy ember akinek habozás nélkül végig nézte volna lelki haláltusáját. Bár, ilyen megfogalmazásban, ez sem volt igaz. Az a valaki, vagy inkább valami, nem volt megfeleltethető embernek. Közel sem. Vámpír és vérfarkas undorító elegye volt. Klaus. Ez a név, már önmagában rettegéssel töltötte el. De most ő volt a legkisebb problémája. Ő már eleget tett. Elena minden egyes porcikáját futótűzként járta át a rémület, ahogy a férfi egyre közelebb és közelebb haladt felé.

Damon... kérlek ne.....- kérlelte, miközben kegyetlenül fojtogatta a sírás. Nem tudott, nem akart ránézni arra az „emberre”, akit a világon a legjobban, és mindennél jobban szeretett.

Mit ne, Elena? - kérdezte felvont szemöldökkel, majd szemrebbenés alatt ott termett előtte. - Azt hiszed, meg foglak ölni? - vigyorgott a másikra.- Azt már rég meg kellett volna tennem. - suttogta a fülébe. - És tudod miért?- ujjaival lágyan felhajtotta a másik arcát, hogy egyenest az Ő szemébe nézzen. - Mert Te vagy a gyenge pontom, az emberségem - hajolt hozzá, végül adott ajkaira egy forró, ám mégis jéghideg csókot. Elena engedett neki. Mit tehetett volna? Ha elfut, úgyis elkapja. Ha ott marad, úgyis vége. Nincs menekvés. Így inkább elmerült szerelme ürességet árasztó ajkaiban. Felemelő volt, mégis ijesztő. Damon hosszasan csókolta, talán úgy mint még soha. Hogy lehetséges ez? Érzelmek nélkül nem lehet érzelmeket imitálni. Elenának fogalma sem volt róla, de ebben a helyzetben, ez mellékes is volt. A férfi kivált a csókból, és egy hatalmas mosoly keretében cirógatta meg arcát. - Mi értelme vámpírnak lennem, ha az emberi létről álmodom? - sóhajtott egy nagyot. - Megmondom....Semmi. Épp ezért kell véget vetnem neki. - majd áttért Elena arcának másik oldalára.

Te már véget vetettél neki. - legördült egy óriási könnycsepp az arcáról.

Be kell magamat biztosítanom. - elkomolyodott, majd megfogta a lány jobb kezét és ráhelyezte mellkasára. Pont oda, ahol halott szíve lakott. - Érzed? - kérdezte tőle halkan. - Mert én nem.- hagyott egy pici szünetet, míg szavai hatnak a másikra.- Gyanítom, hogy Te sem. - Egy szörnyeteg vagyok, Elena! Klaus csak segített ezt felfogni. Igézése, hogy kapcsoljam ki, maga volt a megváltás.

Nem, nem, nem és nem! - fülsüketítően ordította az arcában, miközben ellökte magától. - Klaus megfosztott mindentől, ami miatt....- ahogy kimondta volna az utolsó szót, Damon már megint előtte termett.

Ami miatt? - szemeivel szinte lyukat égetett a retinájába.

Szeretlek.....- záporozó könnyek közt vallotta be szívének legféltettebb titkát.

Akkor ez még drámaibb lesz, mint gondoltam.- majd mindkét kezével megfogta derekát és szorosan testéhez vonta.

Ennyi voltam neked? - próbálta magát kiszabadítani a fullasztó ölelésből, de hiába, a vámpír erős karjai nem engedték.

Nem....- simított végig hosszú, aranybarna haján. - Ennyi vagy nekem.

Ezt nem hiszem el...- arcáról még mindig folytak a könnyek.-....nem tudom elhinni.- még utoljára tett egy elkeseredett kísérletet a szabadulásra, eredménytelenül.

Pedig muszáj lesz.- nézett, azzal a gyönyörű, azúrkék színben izzó szemeivel a másik sós cseppekben úszó szemeibe.

Nem! - kiabálta. - Harcolj magadért! Érezz! Bármit...kérlek...kérlek....Damon....- szemei a sok sírástól piros árnyalatra váltottak. - Nem lehet így vége, annak ami el sem kezdődött.

Ne tévessz össze az öcsémmel. Lehet, hogy ez nála bejött, de én....- engedett Elenának, enyhült a szorító ölelés, majd végül teljesen megszűnt. - nem...vagyok...Stefan. Mikor érted meg végre? - sziszegte neki.

Épp ez az! Jobb vagy, erősebb vagy nála! - tett egy lépést felé. - Ő meg sem próbált küzdeni, hogy érezzen.- még közelebb merészkedett hozzá. - Tudom, hogy Te képes vagy rá.- enyhén tenyerei közé fogta arcának mindkét oldalát. - Higgy nekem, higgy magadban.- végig húzta mutatóujját az arcán, majd haladt lefelé. Mikor az, a mellkasa baloldalának egy pontján megállt. - Nincs igazad. Én igenis érzem, ahogy dobog a szíved.

Elena, még mindig nem fogtad fel! Te ezt nem érted! Hogy is érthetnéd? - majd könnyűszerrel elkapta karját, és lefejtette mellkasáról. - Ember vagy. Sose fogod megérteni. Én mindkét oldalon álltam, és hidd el, hogy neked ezerszer könnyebb.- ahogy arcába vágta a színtiszta igazságot, úgy fogant meg agyában egy bűnös gondolat. - Hmm...Ha jobban belegondolok, - elmosolyodott a régi Damon stílusban - ezen segíthetek. - és már nyúlt is csuklója artériájához, majd éles vámpírfogaival egy szemvillanás alatt feltépte azt. A szemei vérvörösben lángoltak, miközben alatta, a hajszálerek hullámzó táncba kezdtek. Ahogy kiserkent a vére, úgy csapott át teljesen vigyorba, az addig jól megszokott mosolya. Ellenben nem csak ez változott meg rajta. A vér halált hozó szaga elbódította elméjét. Csak két dolog járt a fejében. A vér és Elena. Holtan.

Folytatás by Sleepy

Elena megijedt, nagyon is. Badarság lenne azt állítani, hogy egy cseppnyi félelem sem futott át a lány testén a vámpír láttán. Most nem az a Damon állt előtte, aki gyengéd szavakkal és simogatással nyugtatta meg a lányt akkor ha neki arra szüksége volt. Egy gyilkossal nézett farkasszemet, egy olyan lénnyel amelynek minden porcikája a vér után szomjazott. Elena tudta, hogy nem futhat el, Damon nem önmaga és ha menekül akkor csak a zsákmányt fogja látni benne, szinte biztos lenne a halála. Ő bízik a férfiban, történjék bármi is, egyszerűen nem tud benne nem hinni. “Damon nem lehet rossz, ez is csak egy álca”- gondolhatta magában a lány aki az ilyen helyzetekben is mindig a remény apró és vékony ágaiba kapaszkodott. Most határozottnak kellett neki lennie, túlságosan is magabiztosnak. A vadászt a félelem érzése és látványa táplálja és Elena most nem jóllakatni hanem éheztetni akarta a férfit. Rettegését mélyen elnyomva magában, kemény, komoly arccal nézett fel Damon ijesztően csillogó szemeibe. Egy határozott mozdulattal lépett közelebb a másikhoz és a vámpír véres csuklóját megfogva a szájához emelte azt majd 3 kortyot ivott a kissé vas izű vérből. Mikor végzett csak elengedve dobta le a férfi karját és bal kezével száját megtörölve húzta ki magát határozottan.

• Tessék. - kezdte a lány és két kezével mutatott végig magán. - Itt vagyok. - mondta. - Mire vársz? - kérdezte flegmán. Hangja üres és érzelemmentes volt. Damon arcáról szépen lassan lefagyott a gyilkos mosoly. Nem értette a lányt, miért csinálja ezt? Talán vámpír szeretne lenni? De Elena sosem akart, Ő volt az aki mindig akart esélyt adni a jövőnek, a vámpírlét pedig egy ketrec, egy kalitka, ami bezár és többé nem enged el. - Mire vársz?? - kérdezte ismét a lány, hangját felemelte és Damont a vállainál fogva lökte kissé hátrébb. A férfi még mindig értetlenül állt a másik előtt.
• Mit akarsz? - kérdezett vissza Damon és közelebb lépett a másikhoz. Elena nyugalommal tűrte a férfi közeledését. Most nem öntötte el sem testét, sem szívét a vágy a másik iránt. Agyában olyan harcok dúltak, olyan méreg fertőzte most meg elméjét, ami nem tudott jelenleg a fizikai vonzalommal is foglalkozni. Mérges volt Damonra.
• Ölj meg. - jelentette ki egyszerűen, semmitmondó hangon és megrántotta az egyik vállát. Úgy közölte ezt az egy mondatot mint ha csak Jeremynek szólt volna oda, hogy “Elmentem, majd jövök.” Damont az egyszerű szavak szinte sokkolták, ez a magatartás nem Elenára vall. Először nem értette a lányt, aztán már nem is akarta megérteni. A meglepő arcából hirtelen váltott átt csibészes mosolyára. Ha Elena ezt akarja, akkor ez így mennyivel egyszerűbb. Neki sem kell , hogy bűntudata legyen. Ennek felismerése megnyugtatta a férfit az első pillanatban de aztán nem értette, miért is törődik a bűntudatával? Hiszen az már nincs! Klaus kikapcsolt benne minden érzelmet, segített neki így ezeket nem érezheti, ezek nem valós érzések. Damon úgy gondolta, hogy már biztos csak bebeszéli magának, annyi ideig érzett és olyan mélyen, hogy ez csupán csak megszokásból gondolhatta így. - Ölj meg, Damon! - Elena ismét felszólította a férfit. - Gyerünk, tedd csak meg! - kezdte kissé flegma stílusban a férfit ingerelni. - Törd ki a nyakamat, vagy szúrj szíven... csak csinálj már valamit! - szólt rá hangosan a férfira. - Ölj meg! - kiáltott. Damon még mindig nem tudta, hogy mit tehetne, hol mosolygott és alig várta a pillanatot, hogy kapjon a felajánlott sőt kért alkalmon, hol pedig totálisan elveszve gondolataiban kereste a magyarázatot a lány szavaira.
• Most miért? - kérdezte a férfi. Elena értetlenül húzta össze szemeit és kérdően nézett a másikra. - Most miért akarsz vámpír lenni?
• Nem akarok. - válaszolt azonnal a lány még mindig nemtörődöm stílusban.
• Akkor? - érdeklődött a vámpír és közelebb lépett a lányhoz.
• Nem mondtam, hogy meg akarok halni. - válaszolt és egészen közel lépett a férihoz, szinte suttogó hangon folytatta. - Azt mondtam, hogy ölj meg. - jelentette ki egyszerűen és egy pillanatra sem vette le tekintetét a másikról. Ajkaik majdnem összeértek de még mindig nem szólt közbe nálunk a vágyakozás.
• Az ugyan az! - szólt mostmár kissé megvető mégis értetlen stílusban vissza a férfi.
• Nem, Damon, nem ugyan az. - magyarázta Elena és tovább csökkentette a kettejük között lévő távolságot. - Nem akarok meghalni... - kezdte halkan. - ... de megölhetsz... - folytatta szinte suttogva. Szemét a férfi ajkaira vezette és beszélgetésükkor most először érzett vágyakozást a másik iránt. -... ha megakarsz... - nyelt egyet a lány és ajkaival Damon forró ajkait súrolta. - ... és ha megtudsz. - emelte fel tekintetét a férfi szájáról a vámpír furcsán csillogó szemeire. Elena nem akarta magát megadni Damonnak, de tudta, hogy ez az út vezet leggyorsabban a férfi szívéhez. A lány tudta, hogy ha a szívét sikerül meggyőzni arról , hogy ki is igazából az a Damon Salvatore és mit is akar, akkor semmi probléma sem lehet. Damont mindig is a szíve vezérelte, az alapján cselekedett így bármikor képes az felülírni zavarodott és becsapott elméjét. Elena érzékelte, hogy az első réteget talán sikerült lefejteni a másikról így magában egy apró mosollyal lépett hátrébb 2 lépést.
• Őrült vagy, ha azt hiszed, hogy ismersz. - szólt Damon a lánynak kissé szemrehányó stílusban.
• Őrült vagy, ha azt hiszed, hogy most hiszek neked! - vágott vissza határozottan a lány.
• Úgy gondolod, hogy nem tudnálak megölni? - kérdezte cinikusan Damon és fenyegetően húzta össze szemeit.
• Nem Damon. - válaszolt a lány. A vámpírt a kettőség érzése mardosott. Annak örült, hogy a lány nem nézi ilyen gyengének és képesnek hiszi ilyen szörnyű dolgok megtételére is, de közben ettől ijedt meg a legjobban. Hogy hiheti azt Elena , hogy képes lehet valaha erre? A férfi nem értette magát, nem értett érzései nyelvén. Hirtelen nem is az előtte álló törékeny lányra koncentrált hanem arra a két vágyra, melyek gyötrelmes harcot folytattak lelkében. - Tudom, hogy nem fogsz bántani!. - fejezte be gondolatát a lány. A mondat hallatára a vámpír felkapta a fejét és ismét Elenára koncentrált. Tehát akkor nem látja benne rosszat és nem is fél tőle. Elena bármit is mondott kettészakította Damont. Nem is tudom, kinek a háborúja volt ez, a szívének és az agyának, vagy a vágyainak? Egy a lényeg, egyik sem volt se gyengébb se erősebb a másiknál. Damon láthatóan összezavarodott, a földet bámulva dölöngélt hol jobbra, hol balra. Elena észrevette a másik fájdalmát és sebezhetőségét, úgy gondolta , ha most nem sikerül a férfit végleg megtörni és a helyes útra terelni akkor sosem. Ki tudja mikor lesz még egy ilyen pillanat mikor ennyire kételkedik magában? A lány aggodalmas de mégis határozott arccal lépett közelebb a másikhoz, hogy megölelje Őt.
• Hé.. - suttogta és egyik kezével már húzta volna magához a férfit mikor Damon erőszakosan fejtette le a lány aprócska kezét magáról és dühösen lökte oda a lányt az egyik falnak.
• Hagyd abba! - szólt rá ingerülten a lányra és szemei szikrákat szórtak a dühtől. A megijedt lány néhány mély lélegzet után próbálta magát összeszedni és a teljes nyugalmasság világában feltűntetni.
• Mit? - kérdezett vissza és ijedt hangját ismét hátrahagyva keményen szögezte a kérdést a vámpírhoz. - Mit hagyjak abba?
• Én nem vagyok Stefan, hát nem érted?! - emelte fel még inkább a hangját Damon. - Engem Te ne próbálj meggyógyítani! Nem vagyok beteg, ez a természetem, ez vagyok én, Elena! - ordított majd lépett egy lépést hátra és kezeivel mellkasára mutatott. Damon tekintetéből mostmár egyértelműen a fájdalom volt kiolvasható, szemeiben apró könnycseppek jelentek meg. - Ez vagyok én.. - ismételte meg halk, fájdalmas hangon. Érezhető volt, hogy Damon a felismeréstől csalódott. Csalódott önmagában. Ha ilyen akarna lenni, akkor nem fájna ez neki ennyire. Akkor már Elena nem is élne, de él és a férfi szenved. - Nem tudsz mit tenni... - fejezte be mondanivalóját és lemondóan nézett a másikra. Testtartása a feladásról és a csalódottságról árulkodott.
• De igen is tudok! - szólt közbe reménykedve a lány és kissé ellökve magát a faltól nyúlt Damon arca felé. A még mindig dühös férfi elhúzva fejét a lány kezétől szúrós tekintettel nézett fel a másikra.
• Mivel, Elena? - kérdezte flegmán? - Mégis hogy, tudnál Te nekem segíteni? - lépett közelebb a lányhoz, aki félelmében ismét a fal és Damon közé szorult. - Leszúrsz egy verbénás tűvel? Aztán bezársz a pincébe éheztetni? - ordított a lánnyal és szemei szinte vérben forogtak.
• Nem. - mondta Elena, de a félelemtől olyan halkan tudott csak megszólalni, hogy ha Damon meg is hallotta, figyelmen kívül hagyta a másik szavait.
• Hetekig szenvedtetsz és közben az érzelmeimmel akarsz zsarolni? - folytatta Damon a már szinte fröcsögő stílusban előadott feltételezését.
• Nem. - szólt közben megint Elena, most már egy kicsit határozotabban. Nem csak a férfi, de Elena is egyre inkább kezdte elveszíteni maga felett a kontrollt.
• Vagy nyálas közös emlékekről fogsz velem beszélgetni? Mitha bármit is elérnél ezekekkel! - orditotta fölényeskedő hangon a lánynak. Elenánál végképp elszakadt minden cérna. Elege volt a férfiból, elege volt az egész helyzetből. Damont a mellkasánál lökve tolta távolabb magától és feszült hangon kezdett bele monológjába.
• Nem Damon, tévedsz! - mondta mérgesen és fenyegetőleg kezdett el jobb kezével hadonászni. - Nem fogom veled ezt csinálni! Nem adok be verbénát és nem is zárlak be! - Elena lágyabb hangra váltott de komolyságából semmit sem veszített. - Veled nem kell ezt csinálnom.
• Igen, és miért? - vonta fel szemöldökét a férfi és kíváncsian nézett a másikra.
• Mert.. - kezdte gyengéd hangon Elena és megsimította a férfi arcát. - ... mert Te nem Stefan vagy. - a mondat hallatán Damon könnyes szemmel veszett el Elena gesztenyebarna fényekben csillogó világában. - Téged nem kell meggyőzni, hogy amit csinálsz az rossz. Nem kell erőszakkal rávennem arra, hogy ne csináld ezt.
• Hagyd abba! - szólt közbe Damon.
• Nem, figyelj rám! - fogta két keze közé a másik arcát. - Te jobb vagy mint Ő! - szólt halkan a másiknak.
• Fejezd be, kérlek! - kérlelte a lányt.
• De hiszen Te is tudod! - emelete fel a hangját Elena és próbálta, szinte szó szerint beleverni a másik agyába a szavakat. - Jobb vagy mint Ő. - váltott ismét simogató hangjára a lány. - Jobb vagy mindenkinél...
• Elég!!! - ordította a másiknak és a falhoz nyomva őt mindkét kezével a lány feje mellett támaszkodott meg a falnál. - Hagyd már abba!!! - kiáltott még hangosabban a vámpír és jobb kezével akkorát csapott a falba, hogy az behorpadt és apró darabokban hullot le onnan a vakolat. Elenát hirtelen a félelem és a rettegés érzése hatotta át, de amilyen gyorsan jött olyan gyorsan szállt is ki belőle. A férfi halkan zihálva hajtotta fejét a lány vállára közben kezeivel a falnak támaszkodott. A lány nem tudta, hogy mit csináljon. Először úgy állt ott mint aki megdermedt de aztán a szíve megsúgta neki a választ. Most az a Damon borult megtörve a nyakába akit ismert. Akiért bármit megtett volna. Az a férfi állt ott, akit teljes szívéből , őszintén szeretett. Elena óvatosan emelte fel mindkét karját és míg bal kezével finoman ölelte át a férfi hátát addig jobb kezével a férfi tarkóját simogatva próbálta a másikat megnyugtatni.
• Shh..shh.. semmi baj... semmi baj. - ismételgette a vámpírnak a nyugtató szavakat és közelebb húzta magához. A hihetetlen fájdalom mellett amit Elena most érzett, helye volt lelkében az örömnek is. Könnyei mint apró patak úgy kezdtek el csordogálni szeméből. Tudta, hogy sikerülni fog, hogy Damon képes arra amire Stefan nem volt. Tudta, hogy Damon szereti és azt is, hogy emberibb bárki másnál akit ismer. - Minden rendben. - vígasztalta a másikat és kicsit eltolta magától, hogy fejét felemelve a férfi szemébe tudjon nézni. - Minden rendben lesz, oké? - kérdezte szipogva a lány és egy apró mosolyt csalt arcára. Damon fájdalommal és könnyel teli szemmel nézett vissza a másikra és egy mély levegővétel után megtörten rázta meg és hajtota le fejét.
• Nem tudom, Elena.. - zihálta halkan a lánynak. - Nem fog menni... - mondta és tekintetét Elenára vezette.
• De igenis fog! - szólt kedvesen de mégis ellentmondást nemtűrő hangon vissza. - Bármikor , mikor elfelejted, hogy ki is vagy valójában én ott leszek és emlékeztetni foglak rá. - suttogta a férfinak és megsimogatta könnytől nedves arcát. - Bízz bennem! - kérlelte alig hallhatóan a vámpírt és egy lágy csókot nyomott Damon homlokára. -Bízz magadban! - búgta a fülébe. Damon apró mosolyra húzta szája szélét és úgy nézett fel Elenára, majd beleegyezően bólintott egyet. Elena finoman vette el kezét a férfi arcáról és kikerülve a másikat indult haza lassú léptekkel, hátrahagyja a vámpírt. Damon pár perccel később egy mély sóhaj kíséretében kihúzta magát, letörölte könnyeitől nedves arcát és Elena után indult aki néhány méterrel arrébb mosolyogva és kezét nyújtva várta a másikat. Ujjaikat fésűszerűen fűzték össze, és sétáltak együtt haza. Ez volt az a pillanat, amikor Damon szíve ha még nem is teljesen de véglegesen győzedelmeskedett az igézés felett.